Ahogy én látom:


            Fotózással már egész kiskorom óta „foglalkozom”. Mindig is szerettem exponálni, néha túlontúl sokat is. Kirándulásaimra mindig magammal vittem a kis kompakt filmes Olympusunkat. Egy-egy ilyen kiránduláson nem egyszer több filmet is kiexponáltam.
2002-ben történt a nagy áttörés, amikor digitális fényképezőgép már elérhetővé vált számomra. Ekkor kezdtem komolyabban foglalkozni a fotózással. Mivel nem volt anyagköltség, tetszőlegesen próbálkozhattam az egyes témák különféle megközelítésével. Abban az időben nagy segítségemre volt egy internetes közösségi portál, ahová az amatőr fotósok feltölthették képeiket, melyeket azután egymásnak értékelhettek. Úgy érzem, nagy löketet adott ez az oldal számomra, sok tanácsot, javítási megoldást kaptam. Ezt az időszakot főleg a kísérletezgetés jellemezte, kerestem azt a műfajt, ami hozzám a legközelebb áll. Versengtem makró képekkel, digitális illusztrációkkal, szociofotókkal, tájképekkel.
            Úgy érzem, a kezdeti útkeresések leredukálódtak egy téma, egy „objektum” köré – ez pedig az ember. Igyekszem minél több tanulmányfotót készíteni, megismerni ezt a területet. Egyelőre legalább annyira leköt egy portrésorozat elkészítése, mint bármilyen más, mondjuk elvontabb fotó elkészítése – természetesen egy emberi szereplővel a képen.
            A képeim színvilága is sokat változott az évek alatt. A kezdeti, szinte kizárólag színes fotókat folyamatosan váltották fel a monokróm (főleg a barnás, szépiás árnyalatúak), majd később a tisztán fekete-fehér fotók. A témák, melyeket feldolgoztam, nem igényeltek színeket. A formák, a képi alapelemek, körvonalak fekete-fehéren is képesek átadni azt a mondanivalót, amit közölni szeretnék. A színeknek sok esetben csak figyelemelterelő mellékhatása lenne.
            A színek mellett az utóbbi időben a címeket is elhagyom. Csupán megkövetelt esetekben alkalmazom a címadást (pl. pályázatoknál). Sokszor hallottam már, hogy „egy jó címmel sokat dobhattál volna a képen…” Nem szeretnék olyan fotóssá válni, akit a jó címválasztás „ad el”. Arra törekszem, hogy a képek – közhellyel élve – magukért beszéljenek. Ne kelljen a címmel befolyásolni a nézőt, hogy mit lásson a képen. Nem szeretném ennyire megkönnyíteni a szemlélő dolgát. Igenis, gondolkodjon el a képen, hogy vajon mit szerettem volna közölni ezzel az alkotással. Nem szeretném, ha a képeim értékét a címek határoznák meg. Szeretnék részt venni abban a küldetésben, amely céljául tűzi ki az emberek vizuális kommunikációjának magasabb szintre emelését: hogy ne csak betűkkel értessük meg egymást, hanem egy képi elemnek is legyen akkora ereje, mondanivalója, mint egy-egy szónak.
            A „nagyok” útját bejárva szeretném minél jobban elsajátítani az analóg technika rejtelmeit. A digitális gép mellett ma már egyre többet használom az analóg fényképezőgépeket is: kis- és középformátumot. Az egyik középtávú célom az, hogy a laborálást (a filmelőhívás mellett a nagyítást is) itthon, saját magam is el tudjam végezni.
            A digitális fotózás döbbentett rá arra, hogy mennyire gépiesen exponál az ember, ha úgy érzi, nincs korlátja. Úgy gondolom a fényképezés nem a sebességről szól (persze, eltekintve a kivételektől – pl. sportfotózás). A jó fotóhoz igenis idő kell. Szükség van arra, hogy az ember átgondolja, mit is szeretne kezdeni a témával, milyen irányból szeretné megközelíteni. Ezt a fajta gondolkodásmódot a digitális technika (és a felgyorsult világ) kiölte a legtöbb emberből. Egyszerűbbnek tűnik sok esetben ellőni 200 képet egy témára – majd utóbb ebből kiválasztani a megfelelőt, mintsem három átgondoltat. Emiatt kezdek egyre jobban az analóg fényképezőgép rabja lenni. Ennek használatával az ember rá van kényszerítve a szöszmötölésre: beállítani a rekeszt, az időt (főleg a Flexaretemet szeretem különösképp, amelyben még fénymérő sincs), a fókusztávolságot. Emellett egy elég erősen korlátozott erőforrás áll csupán rendelkezésre: valahányszor 36 kocka. Azt szeretném elérni, hogy az analóg technika tanítson meg fotósként szemlélni a világot. Úgy érzem, jó úton haladok: Utazásaim során gyakran már az a gondolat fordul meg a fejemben, ha épp nincs nálam a gép, hogy „ez megérne egy kockát” – természetesen fekete-fehéret.
            Önmagamon kívül az embereknek fotózom. Szeretném elérni azt, hogy a munkáimat a lehető legszélesebb körben megismerjék. Szerencsére, egyre több lehetőség adódik, hogy a nyilvánosság előtt is bemutatkozzam, úgy önálló kiállítások, mint csoportos (klub-) kiállítások keretei közt (első kiállításom egy kultúrműsor kereteiben volt megszervezve 2006 februárjában). Emellett fotóimat gyakorta különféle pályázatokon mérettetem meg. Több éve tagja vagyok a Gömöri Fotóklubnak. A csoportos megjelenési lehetőségeket szinte kivétel nélkül a fotóklubomnak köszönhetem. Illetve, a csoportos kiállításokon szerzett személyes kapcsolatok, önálló kiállításaim szervezésében is nagy segítséget jelentettek.
Egyes nézetek szerint a fotózás szigorúan egyéni tevékenység. Viszont, véleményem szerint fejlődni, előre haladni legeffektívebben közösségben lehet. A közös fotózás örömeit a fotóklubon kívül volt szerencsém megtapasztalni két alkalommal a Fényképezés a vizuális nevelés szolgálatában alapítvány által szervezett fotós táborokban is.

Elérhetőségek:

mail: attila.rkovacs [at] gmail.com